Pontosan 12 évvel ezelőtt, 1992 szeptemberétől kezdődően (egészen novemberig) közölt le egy három részes interjút a RIP magazin, melyet Del James, az újság egyik publicistája készített Axl Rose-al.
Az évfordulóra való tekintettel fog megjelenni az interjú sorozat az oldalon, három részben.

Csengett a telefonom. Blake volt az, W. Axl Rose személyi titkára. Azt kérdezte készen állok-e egy interjút készíteni a Gn’R megközelíthetetlen, botrányhős énekesével. Bár el voltam havazva más projektekkel, nem voltam eléggé elfoglalt vagy bolond ahhoz, hogy ezt kihagyjam. Majd Blake egy szokatlan javaslatot tett: ahelyett, hogy szemtől szemben beszélgetnénk, Axl telefoninterjút akart. Szokatlan, de semmi gond. Dátumot és időpontot egyeztettünk.

Ami ezt követte, az a kettőnk maratoni beszélgetése volt. Formális interjú helyett ez inkább valami olyasmi volt, mintha meghívnánk titeket – olvasókat, hogy meghallgassátok privát beszélgetésünket. Annyira ismerem Axl-t, amennyire bárki más ismerheti őt. Büszkén hívom barátomnak, de nem félek megmondani neki azt, amit érzek vagy ha úgy érzem, hogy seggfejként viselkedik. Nem, nem fogom megadni nektek a számát, de ha benne vagytok egy játékban, üljetek le kicsit a telefon mellé, a lábatokon dobolva (persze késve hívott, tetszik, nem tetszik, következetes), képzeljetek el egy telefonhívást és vegyétek fel a kagylót…

RIP: Kissé kényelmetlen interjút készíteni telefonon keresztül.

Axl: Tudod miért akartam ezt így? Te és én néha sokkal keményebben beszélgetünk egymással telefonon keresztül, mint személyesen. Szóval úgy gondoltam jobb lenne így, főleg, mert most szeretnék egyedül lenni egy kicsit. A saját lakásomban csinálhatom ezt az egészet és csak beszélgetünk.

RIP: Van 5 darab 100 perces kazettám, szóval csinálhatjuk megfeszülésig.

Axl: Rendben.

RIP: Ugyan ismerlek, mégis gyakram veszek kezembe újságokat azt fürkészve, hogy mit írnak a Guns n’ Roses-ról és elsősorban rólad. A legutóbbi Kim Neely nevéhez fűződik a Rolling Stone magazintól, de még mindig ott vagy minden újságban. Tudom, hogy valószínűleg olyat olvasok majd rólad, aminek semmi köze a Guns n’ Roses-hoz és Adolf Hitler-hez hasonlítanak vagy valami más gonosztevőhöz csak azért, hogy valami tüzet vigyenek a cikkbe.

Axl: Szerintem nagyfokú félelem övezi az ismeretlent. És az új dolog velem kapcsolatban, hogy ’ismeretlen vagyok’.

RIP: Úgy hangzik, mintha Stephen King mondaná. Miért vagy te az ismeretlen és szándékosan alakítottad így a dolgaidat?

Axl: Igen, részben, próbálom kerülni a rivaldafényt. A gonosz könnyen eladható és a média tudja ezt. ’Axl Rose a rock ’n roll rosszfiúja’. Rengeteg ember gondolta, hogy a Rolling Stones-nak nem kellene léteznie, ők azok, akik sok szemetet összehordtak róluk. Most nagyon sikeresek vagyunk és úgy tűnik, hogy azoknak van a legnagyobb szájuk, akik nem szeretnek minket. Bármilyen követ megmozgatnának, csak azért, hogy ártsanak nekünk. Amikor azt olvasom, hogy a Guns n’ Roses David Duke házi zenekara lehetne, az fáj nagyon. Nem vagyok oda David Duke-ért. Nem is tudok semmit a srácról, kivéve, hogy a Klan-ban játszott (David Duke, a Klan, korábban pedig a White Youth Alliance zenekar tagja, neonáci tartalmú dalairól vált híressé – megj. A Profi) és ez szar. Sok ember használta fel ellenünk a ’One in a Million’-t. Úgy gondolják, hogy az a dal mondanivalója, aminek ők értelmezik. Ha valaki meghallgatja a dalt és már korábban is utálta a feketéket és a dal hatására még jobban megutálja őket, akkor elnézést, de én nem ezt akartam kifejezni. A dalaink hatnak bizonyos emberekre és ez az, ami sok embert megrémít. Szerintem ez a dal sokkal erőteljesebben hoz felszínre problémákat, mint bármelyik másik hosszú idő óta és beszédtémává teszi azt, hogy bizonyos dolgok milyen szarul is működnek. De mikor valahol azt olvasom, hogy ezt és azt mondtam előző este, mielőtt előadtuk a ’One in a Million’-t, az nagyon felbosszant. Nem játsszuk a ’One in a Million’-t. A másik dolog, amiért egy kicsit magam alatt vagyok az az, hogy megpróbálom valahogy átvészelni a sikereinket és vállalni a felelősséget mindazért, ahol most vagyunk. Nem volt elég energiám még a médiával is kapcsolatot tartani. A médiával való foglalatoskodás helyett inkább próbáltam kicsit magamban lenni. Szükségem volt erre az elmúlt néhány évben. Évekbe került, hogy felülkerekedjek az Appetite sikerein és az embereken, akik szerették azt. Azt kérdezgettem: ’Miért szeretik annyira ezt? Ezek ugyanazok az emberek, akik utáltak engem?’ Sokan vannak, akik magától a gondolattól félnek, hogy mivé is válhatnék. Látják a zene hatalmát és a szavakét, látják az emberek reakcióját a zenénkre és a természetes reakció minderre, hogy ráverjük a felelősséget arra az emberre, aki a zenét csinálja. Nem vagyok feltétlenül felelős a következményekért. Írok, a zenekar pedig szívből játszik. A dalainkban olyan életképeket mutatunk be, amelyek nem tetszenek, de túlnőttünk ezeken és az emberek ötletet meríthetnek tőlünk az akadályok leküzdéséhez. Ma láttam ezt a dolgot a fiatalok visszatéréséről a metálhoz. A szülő csak annyit lát, hogy a gyerek Ozzy Osbourne-t hallgat. A gyerek lefelé fordított keresztet mázol a falra és a szülő nem tudja mi történt a csemetével, így mindez Ozzy hibája.

RIP: Szóval te vagy a felelős a következő generáció defektjeiért?

Axl: A szülők szerint. Sok ember nem tudja hogyan kezelni a gyerek lázadásait.

RIP: Igen, felelősséget vállalni magadért, majd később a gyerekeid tetteiért is - nehéz dolog.

Axl: Elsősorban arra a felelősségre gondolok, melyet egyikőnk sem igazán kívánt, most viszont szembesülnünk kell vele.

RIP: Miért ért téged ennyire félre a világ és főleg az esetleges drogfüggőségedet.

Axl: Nem pont Bill Clinton beszélt arról, hogy kipróbált drogokat? Ez amúgy baromság… Hány jó csávót tudsz mutatni, aki a ’60-as években élt és túlélte? A Gn’R egy hegy tetejére került azzal, hogy mindenféle szart kipróbált, amit csak lehetett. Így éltünk, átszőtte a dalainkat és lassan elkezdett kinyírni minket. Vagy változás vagy a halál. Néhányan, akik azt látják, hogy most már a magunk urai vagyunk és rendbejött a szervezetünk és az életünk azt írják rólunk, hogy nyugodtak és kiegyensúlyozattak vagyunk. Azt írják, hogy már nem élünk veszélyes életet. Én valójában még mindig veszélyes életet élek, de megtanultam, hogy hogyan tegyem azt élvezetessé anélkül, hogy elragadjon magával a mélybe.

RIP: Értem amit mondasz, de ez nem válaszolja meg a kérdésemet rád vonatkozólag.

Axl: OK, nagyon speciális vitaminokon élek. A szervezetem igényli a vitaminokat. Bizonyos magaslatok elérése erős érzelmi munkát igényel, melyet az erős drogok hátráltatnak. Méregtelenítő programban is részt vettem, hogy a szervezetem felszabadítsa a trauma okozta mérgeket. A kokain és más kábítószerek valószínűleg megakadályoznák azt, amit véghez szeretnék vinni. Néhány drog nem feltétlenül hat így. Néha másnap megakadályoz a munkában, viszont néha gátló tényező. Ha rám jön a tízperc valahol Idaho kellős közepén, egy kis kábszer segít újra helyre jönnöm. Szintén amikor lejövök a színpadról, a pörgés után egy nyugodt világba, az kemény, nem érdekel hány csaj vár odakint. Olyan, mint megcsúszni egy sziklán az autóddal, na ez az a pont, amikor szükségem van egy kis anyagra.

RIP: Nem is szívsz annyit mostanában.

Axl: Tudom. Kb. egy évvel ezelőtt, amikor az album felvételei zajlottak, sok anyagot szívtam. Rengeteg fájdalmam volt és ez volt az egyetlen mód, hogy folyamatosan készen álljak a munkára. Az egyetlen dolog volt, ami elvonta a figyelmem a problémáimról, így tovább tudtam koncentrálni a munkára. Most összezavarna dolgokat.

RIP: Emlékszel még arra, amikor bevonultál a The Record Camp-be (Los Angeles-i stúdió – megj. A Profi) és tanyát vertél?

Axl: Nem volt fűtés a szobában. Hideg, magányos hely volt, de az volt az egyetlen hely, ahol csak a munkára koncentrálhattam. Jól nézett ki, de sötét volt, hideg és bizarr! Odáig jutott a dolog, hogy bizonyos emberek mindössze abból, ahogy beszéltem, a beszédem hangsúlyából meg tudták mondani, hogy nem vagyok jól. Egy barátom hozott karácsonyi ajándékot. Egy másik bejelentés nélkül repült el hozzám, hogy velem töltse karácsony napját, csak azért, mert aggódtak, hogy nem fogom kibírni. Egy rémálom volt. Vad is volt, mivel ezek az emberek semmit sem tudtak a korábbi karácsonyaimról, amikor vezettem a házak között, hogy találjak valakit, aki drogot árul, mert túl akartam adagolni magam. Mindig a Hanoi Rocks dala, a ’ Dead by Christmas’ jut eszembe. Két karácsony volt már azóta és a legutóbbi volt a legszebb, melyet az utóbbi 29 évben megéltem.

RIP: Csinált Robert [John fotós] képet rólad abból az időből?

Axl: Nem.

RIP: Az gáz.

Axl: Igen, sajnos.

RIP: Nagy képek lehettek volna. Az, és amikor kidobtad a zongorát az ablakon a házadból.

Axl: Ez két olyan dolog volt, ami nem került filmre, noha kellett volna. John Lennon közel sem volt ennyire szégyellős. Őt állandóan filmezték.

RIP: Emlékszem, egy San Diego-i koncerten a színpad mögött voltam és te késtél. Az emberek eléggé feszültek voltak. Félig a munka miatt, félig viszont miattad is. Ez nem az a tipikus ’Úristen! Mi lesz a béremmel?’, hanem inkább ’Axl jól van?’

Axl: Azelőtt soha sem kerültem olyan helyzetbe, hogy felelős lettem volna 60 ember megélhetéséért. Ezt én nehezen kezeltem. Ha nem adtunk volna akkorra ki albumot, nem mentem volna turnéra és nem vállaltam volna fel ezt az igen jelentős felelősséget. De nem volt más választásom, ha folytatni akartam a karrieremet. Jobb szerettem volna érzelmileg és mentálisan is alaposabban felkészülni erre a turnéra. A Guns n’ Roses, mint munka egyik része, hogy színpadra állok és eljátszom a szuperlényt. Úgy képzeltük, hogy felül tudunk kerekedni a közönségből áradó energián, felül bármi rossz dolgon, ami aznap történt velünk, felül bármin, ami akkor a fejünkben járt, közben felülkerekedve az életünket ért sérüléseken is. Mikor a felülkerekedésről beszélek, az azt jelenti, hogy megpróbáljuk túlélni a dolgokat, nem pedig azt, hogy ’Hé, nézz ránk! Mi jobbak vagyunk, mint ti ott lenn!’ Ez nem jelent hatalom éhséget vagy rosszindulatúságot az emberek irányába. Próbálunk a dolgok fölé emelkedni, egészségesen, biztonságban élni egymás közt és ezt szétárasztani. Ezen vagyok.

RIP: Mindenki azon lovagol, hogy állandóan késel a koncertekről.

Axl: A Phoenix-i közönségnek a következőkkel magyaráztam ezt: ’Talán túlzottan magam alatt voltam, hogy ide toljam időben a pofámat’. Tetszett nekik. Talán nem tudtam gyorsabban haladni, mert szarul voltam. Nem akarom, hogy a közönség kellemetlenül érezze magát amiatt, mert későn érkezem. Talán, ha elolvassák ezt az interjút majd jobban megértik, hogy rendszerint min megyek keresztül. Néha nagyon kemény színpadra lépni, mert úgy érzem, hogy nem tudok felülkerekedni és győzni. Nem akarok színpadra lépni mindaddig, amíg nem tudom, hogy győzni fogok és, hogy megadom az embereknek mindazt, amit a pénzükért érdemelnek. A saját lelki egészségemért, békémért és a túlélésért harcolok. Egy csomó gyakorlatot csinálok és szerencsére olyan emberekkel dolgozom, akik mellett megengedhetem magamnak ezt. Az emberek azt mondják, hogy egyszerűen csak tönkrementem. Igen, valóban. De a gyakorlatok, melyeket végzek olyanok, hogy tudom mellette csinálni a munkámat. Megtudtam, hogy ha bizonyos sérülések érik az embert, az agy olyan kémiai anyagokat bocsát ki, melyek aztán eltárolódnak az izmok azon részében, ahol a sérülés a testet érte. Aztán az ember egész életében ott maradnak. Majd amikor 50 leszel, fájni kezd a lábad vagy a hátad. Amikor megöregszel, nehézzé válik viselni az összes dolgot, melyet szervezeted az évek során felhalmozott. Azon vagyok, hogy felszabadítsam ezeket az anyagokat, de ahogy felszabadítunk egy ilyen dolgot és a sérülés elmúlik, egy újabb izom sérül meg. Ez nem egy új sérülés, ez nagyon régi, melyet a túlélés érdekében temettem el. Ha megmasszíroznak, az nem egy lazító dolog, hanem inkább olyan, mint amikor egy focistát edzenek. Majd’ minden nap dolgoznak a testemen – izom terápia, kineziológia, akupunktúra – mióta turnézunk.

RIP: Mindig kétesélyes, hogy vajon melyik Axl jelenik meg aznap este a színpadon. Miért van ez?

Axl: Részben azért, mert a Gn’R olyan, mint egy élő szervezet. Nem csak egy esemény. Még akkor sem, ha ugyanazt az ugrást ugyanannak a dalnak ugyanannak a részében csinálom. Ez a legjobb módja számomra az önkifejezésnek. Odakerülök és azt csinálom. Néhány mozgás, mint például a ’Brownstone’ alatti olyan, amivel a legjobbat tudom magamból kihozni. Nem úgy megyünk ki a színpadra, ahogy a Guns n’ Roses valaha vagy a punk zenekarok – anélkül, hogy megbántanám őket – gondolva, hogy ha holnap már nem adjuk ugyanezt, akkor az nem gond. Sok minden függ a holnaptól és a Gn’R-től. Úgy értem, hogyan adhatnánk ki magunkból a legtöbbet, majd jön a holnap és akkor is legalább olyan sokat nyújtani. Sok munkát, gyakorlást és erőfeszítést igényel mindez. Azt, hogy San Diego-ban színpadra léptem a Nirvana-nak köszönhetem. A dalaik lelket öntöttek belém. Felvettem az ő hozzáállásukat és farmerben és pólóban léptem színpadra… Nos valójában ilyet sohasem tennék… Ehelyett felmentem a színpadra és mondtam Slash-nek, hogy nem tudom mi fog történni. Először azt hittem, hogy mindjárt lemegyek a színpadról és elhúzok. Ha odamegyek, de nem tudom csinálni, mert nincs energiám, akkor el kell mennem. Amikor színpadra léptem, a közönség energiát sugárzott felénk és ez lényegében felfűtött. Olyan energia árad a közönségből, hogy hacsak nem érzed vagy látod, nem tudod leírni. Ijesztő. Darby Cash [a Los Angeles-i Germs zenekar énekese] halálra rémült ettől az energiától. Az egyetlen mód, ahogy ezen felül tudott emelkedni az az volt, hogy úgy tett, mintha az nem is létezne, megmutatva, hogy önnön magának több sérülést tud okozni, mint a közönség. Így emelkedett felül rajta, ami aztán végül megölte.

RIP: Olyan bizarr, hogy felhozod őt. Tegnap pont arról beszéltünk, hogy milyen jó a Germs album.

Axl: Ma a Nyugati Civilizáció Bukását néztem. Nagyon szerettem ezt a srácot és rosszul éreztem magam.

RIP: Valaki elolvassa ezt és azt gondolja majd, hogy a ’veszélyes élet’ neked a drogozást, a balhézást és egyéb Hollywood-ra jellemző allűröket jelent.

Axl: Nos, ez így is volt. Ezek legtöbbje a fájdalom csillapítására szolgált. Egy túlélési mechanizmus volt. Amikor valami hírességet látok, aki azt mondja, hogy ’a siker kulcsa nem a drog volt, bla, bla, bla’, akkor általában azt mondom, ’Hé, azok tartottak téged életben egy ideig, nem igaz? Ha nem lettek volna azok a dolgok, valószínűleg nem csináltad volna meg.’ Van rengeteg olyan dolog, amire gyerekkorunkban nem tanítanak meg. Sok fájdalom halmozódik fel az évek során. Azt tanulod meg, hogy normális, ha nyakon vágnak, ha nem eszed meg, amit eléd raknak. Amikor tizenéves leszel azt mondod, ’Adj egy sört! Az élet szar.’ Sohasem engedném meg magamnak, hogy elvegyem az emberektől azokat a módszereket, amivel ezeket a dolgokat elfojtják magukban, főleg ha ez segít nekik a túlélésben. Csak meg akarom nekik mutatni, hogy túl lehet ezeken a dolgokon lépni anélkül, hogy újra szükségük lenne rá. Nem akarok drogokon vagy a szexen keresztül menekülni valahonnan, mert már elértem egy pontot, ahonnan nincs menekülés. Nincs. Ezzel együtt kell élnem és szembe nézni a saját életemmel. Amikor úgy éreztem, hogy a világ olyan szar és én már olyan alul vagyok, hogy ennél már csak jobb jöhet, az nem jelentett teljes megoldást. Bizonyos szempontból megoldást jelentett, például pénzügyi problémák esetén, de aztán meg kell tanulnod kezelni a pénzt vagy éppen az fog eltemetni és még jobban depressziós leszel.

RIP: Értem miről beszélsz.

Axl: Ha attól félsz, hogy nem fogsz túljutni egy adott ponton, a hangulatod elég rosszá válik. Egy bizonyos szempontból szerencsések vagyunk, hogy még mindig élünk és túljutottunk azon a ponton. Sok ember van a rock ’n roll műfajban, akik szinte a semmiből éltek. Drogoztak, piáltak, hogy leküzdjék a fájdalmat. A rockerek és metál rajongók egy jelentős része sérült ember, akik próbálják valamilyen módon kifejezni magukat. Összefüggésbe hozzák a fájdalmat, a haragot, a frusztráltságot azzal a zenekarral, amelyik fellép… Visszahívhatlak fél óra múlva?

RIP: Igen. Mi történt?

Axl: Csak szeretnék enni valamit.

Zenéről szóló beszélgetés során elképzelhetetlen, hogy Axl Rose neve ne merüljön fel. Mint a rock ’n’ roll kedvenc rejtélye, sokféle képet idéz fel bennünk, a skótszoknyás Damien Thorn-tól [az Antikrisztus srác az Omen című filmből] egészen egy zavarodott nőgyűlölőig. Vannak bizonyos tulajdonságai, melyeket a hölgyek szeretnek istápolni, de ha rossz irányból közelítesz hozzá, igazi seggfejjé válik. Ha meg kellene neveznem valamit, amit szeretnék a világ tudomására hozni Axl-el kapcsolatban, akkor az az lenne, hogy ő tényleg törődik az embereivel. Amit igazából kevesen értenek, az az, hogy mi mindannyian az ő emberei vagyunk. Ezért van, hogy megosztja velünk fájdalmait dalaiban és akkor is játszik, amikor szarul érzi magát. Olyan napokon is, amelyeken egy átlagember beteget jelent, neki 20.000 rajongót kell szórakoztatnia. Ha nem foglalkozna velük, becsapná őket. A Los Angeles-i nagy zendülés idején Axl engem és a családomat – más barátaival egyetemben – a háza biztonságosabb részébe invitált. A krízis ideje alatt folyamatos kapcsolatban volt velünk, noha egyszerűen csak bezárkózhatott volna vagy leléphetett volna a városból, de ő nem ez a típus. Noha abban az időben eléggé szabad gondolkodású volt, mégis törődött velünk. Talán ez is oka annak, hogy néha a kritikák olyan könnyű célpontjává válik. A cinikus gondolkodás sosem törődik az őszinteséggel.

Itt fejeztük be Axl-el legutóbb. Nem sokkal később visszahívott.

Del: A turné elején – a Skid Row-val és a Soundgarden-el – a koncertek eléggé Illusion-központúak voltak. A dalok nagy része az új albumról való volt. Majd később, a turné vége felé már egy kicsit Appetite-központúvá vált. Miért?

Axl: Ez csak az adott esték hangulatától függött. Attól függött, hogy aznap este épp’ mit volt kedvünk játszani. San Diego-ban például az ’It’s So Easy’-vel nyitottunk és sehol máshol.

Del: Értelek. De vannak dalok – elsősorban az újak -, amelyeknek helye lenne a repertoárban. Ha elmegyek a koncertre és nem játszátok az ’Estranged’-et vagy a ’November Rain’-t, hát eléggé magam alatt leszek.

Axl: Emlékezni fogok erre aznap este. Azt fogom mondani ’Del maga alatt lesz’ és 20.000 rajongó Iowa-ban így kiált majd ’Micsoda?’

Del: Úgy értem, hogy az a két dal klasszikus. Felmásolhatod őket a ’Bohemian Rhapsody’ és a ’Layla’ után a kazettára.

Axl: Úgy gondolom zeneileg a ’November Rain’-re ez igaz. Ének szempontjából szándékosan lett olyan, amilyen. Nekem nagyon tetszik így, még akkor is, ha egy kicsit nyers.

Del: Hasonló mondható el arról, ahogy Steven Tyler énekel a ’Dream On’-t. Nagyon kevés dal ér el hasonló intenzitást.

Axl: Az egyik dolog, amit a ’November Rain’ érdes énekhangzásában szeretek az az, hogy bárki azt gondolhatja, hogy ő is tudná ezt ugyanígy, vagy még jobban. Éppen ezért sokkal jobban magukénak érzik azt.

Del: Még mindig nem mondtad el, miért is hagyta el Izzy Stradlin a Gn’R-t. Megtennéd, hogy elmagyarázod, hogy mi is történt és ami még fontosabb, hogy érzel most Izzy iránt?

Axl: Nem vagyok túl boldog, hogy ez történt. Szerintem Izzy hosszabb ideig szeretett volna független maradni, de ez az egész Guns n’ Roses dolog olyan gyorsan indult be, és ő olyannyira a részesévé vált, hogy valószínűleg nehéz volt megtennie ezt a lépést. Ez az én véleményem. A Guns n’ Roses bizonyos felelősséggel is jár, melyet Izzy nem akart vállalni. Lényegében nem akart olyan keményen dolgozni bizonyos dolgokon, mint ahogyan azt mi tettük. Gyakran azelőtt jelent meg, hogy színpadra léptünk, idegessé vált, ha nem értem oda időben, játszott, majd elhúzott. Volt olyan, hogy lejöttünk a színpadról és 5 perc múlva már sehol sem volt. Nem érintkezett a bandával semmilyen szinten sem és igazi problémát jelentett neki józannak maradni és velünk lenni. Megszállott és lobbanékony volt és noha felhagyott a drogzással, nem találta meg az indokot arra, hogy miért is volt szüksége a drogokra. Nem oldotta meg, így ahelyett, hogy ivott, drogozott vagy csajozott volna, ő inkább azzal foglalta el magát, hogy utazgatott, biciklizett és egy rakás játékot vett. Nincs ezekkel semmi gond, egyszerűen csak képtelen volt csinálni azokat a dolgokat, amiket a Guns n’ Roses tagság megkövetelt volna. Izzy-t rábírni arra, hogy dolgozzon keményen az albumon felért egy foghúzással. Mindenki rettegett tőle. Senki sem akart a studióba menni, mert senki sem akart találkozni vele. Hamisan játszott valamit, megkérték, hogy játsza újra, erre ő ’Miért? Épp most játszottam el’. Nagy általánosságban szólva eléggé ellenséges volt velem. Nagyon ragaszkodott a szabadidejéhez és nem különösebben volt megértő azzal kapcsolatban, hogy mi szükséges ahhoz, hogy én is végezhessem a saját dolgaimat. Meggyőződésem szerint egy önző, lusta ember volt. Néha hiányzik és azt kívánom, bárcsak ment volna a dolog vele, de meg kell, hogy mondjam egy seggfej volt velem. Mindig is nagy Izzy rajongó és támogató voltam, de most, hogy Alan Niven-el dolgozik [korábbi Guns n’ Roses menedzser], kinyalhatja és ezt le is írhatjátok. Még akkor is, ha rendeződnek a dolgok köztünk, nem fogom megbánni azt, ami ebben az interjúban lesz, mert így érzek most. Örülök, hogy csinált néhány dalt és most örülök, hogy elment.

Del: Tényleg megbántott, igaz?

Axl: Tudni akarod, hogy mennyire bántott meg? Amikor beállított a házamba és azt kérdezte ’Mi a gond haver?’ Nagyon különös, tudtam, hogy jönni fog. Szó szerint éreztem, hogy az autója begördül, mire felöltözöm. Kimentem, leültem, mert Izzy nem jöhetett be a házamba. Nem játszhattam el, hogy a barátom azok után, amit velem tett. Eljött és úgy csinált, mintha mi sem történt volna, de egy különös időszakban csapott be minket. Nem olyan volt, hogy valaki elhagyja a bandát, mert a többiek már nem tudják elviselni, undorító módon hagyott ott minket. Izzy felhívta a banda többi tagját és megpróbálta őket ellenem hangolni, olyanokat mondva nekik, hogy én kitúrtam és valójában ez nem így történt. Sok szemét dolgot mondott a hátam mögött. A bandából kifelé menet még megpróbált minket szétverni és ez tényleg idegesítő.

Del: Akarsz beszélni a másik alapító tagról, Steven Adler-ről is?

Axl: A félreértés az egészben az, hogy kirúgtuk a francba és, hogy én álltam a cselekmények mögött. Az igazság az, hogy én talán egy kicsit többet is harcoltam azért, hogy őt a bandában tartsam, mivel nekem nem kellett vele dolgoznom nap mint nap, ellentétben a többi sráccal. Elegük lett abból, hogy nem tudják a saját munkájukat végezni, mert Steven képtelen rá. Olvasok interjúkat, amiben azt írja, hogy egyenes ember. Legtöbbször nem az. Egy ponton kénytelen voltam a kiadói jogaim egy részét átadni neki, hogy egyben tartsam a bandát. Ez volt életem egyik legnagyobb hibája, de azzal fenyegetőzött, hogy nem marad tovább a bandában. Attól féltünk, hogy nem tudjuk befejezni az első albumunkat és azt tettem, amit úgy érzetem, hogy abban a szituációban tennem kell. Hosszú távon elég alaposan megfizettem azért, hogy a bandában tartsam. Másfél millió dollárt fizettem azzal, hogy az Appetite for Destruction kiadói jogainak 15%-át átadtam neki. Egyetlen átkozott hangot sem írt, de egy önző seggfejnek mond. Ha majd elveszíti a pert ellenünk és kifizeti azokat az ügyvédeket és még mindig lesz pénze, az az a pénz lesz, amit a Guns n’ Roses-tól és tőlem kapott. Jelenleg tényleg nem érdekel, hogy mi van Steven Adler-el, mert kiírta magát az életemből, nem is veszek róla tudomást. Sajnálom, mert ő egy sérült ember és csak ő tehet róla, hogy ezt a sérült életet éli. Semmit nem tehetünk érte jelenleg. Elküldtük elvonóba, beszéltünk a dealer-eivel és segítettünk rajta, amikor felvágta az ereit. Még azt is megbocsátottam neki, amikor majdnem megölte a feleségemet. Egy egész éjszakát töltöttem vele az intenzív osztályon, amikor leállt a szíve Steven-nek köszönhetően. Túllőtte magát. Soha nem élt kemény drogokkal és Steven kokain és heroin keverékét adta be neki. De visszafogtam magam és nem csináltam semmit Steven-el. Meg is védtem a feleségem családtagjaitól. Megóvtam attól, hogy bíróságra kelljen járnia, mert a feleségem anyja azt akarta, hogy fizessen meg a tetteiért. És ez a senkiházi támad nekem? Úgy értem, aláírom, nehéz személyiség vagyok és nagyon nehéz velem zöldágra vergődni és megvannak a magam problémái, de Steven elég jó hasznot húzott abból, hogy a közelembe került, többet, mint amennyit én belőle. Steven-nek sok rajongója volt, de igazi seggfejként viselkedett. Értetek kellene megtartanom őt?

Del: Most, hogy ezen túl vagyunk, mi a véleményed az érme másik oldaláról, az új szerzeményekről, különösképpen Gilby Clarke-ról?

Axl: Gilby félelmetes és öröm őt köztünk látni. Jól bánik a közönséggel és jól dolgozik a színpadon. Emellett segít abban, hogy fenntartsuk a rock ’n’ roll feeling-et, ha létezik ez egyáltalán. Van benne egyfajta megértés, érzék bizonyos szituációk kezelésére, ami ezt az egész utazást elviselhetőbbé teszi. A meglátásai, mint kívülálló sokat segítenek nekünk. Megvan a véleménye arról, hogy mi is történik velünk és ez segít nekünk más nézőpontból látni a dolgokat, mert Slash, Duff és én oly régóta vagyunk a bandában, olyan közel a zenekarhoz, hogy néha nem látjuk úgy a dolgokat, ahogy más emberek látják. Éveken át tanulta a rock ’n’ roll szakmát a saját zenekaraiban. Mostmár ő is a Guns n’ Roses része.

Del: Tagja a Guns n’ Roses-nak?

Axl: Ez a tagság eléggé érdekes dolog. Egyszer olvastam valahol, hogy Matt [Sorum, dobos] azt nyilatkozta, hogy ha nem lehetne a zenekar tagja, akkor nem is lenne a Guns n’ Roses-ban. Valójában Matt tagja a Guns n’ Roses-nak, de ez önmagában nem jelent semmit. Ez inkább egy olyan klub vagy banda dolog. Mindannyian tagjai vagyunk a bandának. Matt tagja a Gn’R-nek és a véleményét figyelembe vesszük. Ilyen szempontból Gilby is tagja a zenekarnak, Dizzy is tagja a zenekarnak. Az összes háttérénekessel, fúvóssal, billentyűssel együtt alkotjuk a Guns n’ Roses-t. De a lényeg, az üzlet Slash-től és tőlem függ. Bármit csinálunk is, megbeszéljük Duff-al, hogy lássuk, hogy neki tetszik-e. A Guns n’ Roses nem más, mint Slash, Duff, Doug Goldstein és én, de sok más ember is részt vesz benne, akik az életünk részei, a családunk részei.

Del: Gondolod, hogy Matt ideges lesz, ha ezt olvassa?

Axl: Nagyszerű lenne, ha nem lenne az. Szeretek mindenkit ebben a zenekarban. Ez jó dolog. Nagyon bensőséges és király érzés a színpadon. Jelenleg 12 ember lép színpadra és nagyon jól működik.

Del: 12-en vagytok?

Axl: Ott van Teddy, Dizzy, Roberta, Tracy, Lisa, CeCe, Anne, Gilby, Matt, Duff, Slash és én. Slash rakta össze ezt az új bandát és készítette el az alapokat. Olyan csodálatos munkát végzett, hogy el sem hiszem, hogy mindez megtörtént. Örülök, hogy részese lehetek. Ez egy óriási dolog és még talán hozzáadunk néhány táncost, mint ahogy azt tettük a régi, Troubadour-os időkben. Ezt még fontolóra vesszük.

Del: Amikor épp nem estek egymás torkának Slash-el, egy olyan hatalom vagytok, amivel számolni kell…

Axl: Hadd mondjak valamit erről az egymás torkának ugrásról: Az utóbbi másfél évben ilyen nem nagyon történt. Ellentétes irányú energiáink vannak és kiegészítjük egymást. Arra késztetjük egymást, hogy minél keményebben dolgozzunk és ily módon kiegészítjük egymást. Volt egy vitánk Dayton-ban, mert mind én, mind Dougie úgy gondoltuk, hogy valami rosszat mondott nekem a színpadon. Ez volt az az este, amikor csontig érő sebet ejtettem a kezemen. A színfalak mögött jóval több monitor van, mint a színpadon és míg hátul el voltam foglalva a sebemmel, úgy hallottam, hogy valami gúnyosat mond rólam. Betekertem a kezem egy törülközővel és mondom ’Most elég ennyi, be tudom fejezni a koncertet’. Visszamentem a színpadra és bunkó voltam vele és azt mondtam, hogy szétrúgnám a seggét 20.000 ember előtt. Szar volt. Tévedtem és abban a pillanatban elnézést kértem, ahogy erre rájöttem. Ha valaki úgy támogat engem, mint ő, arra úgy tekintek, mint egy kézre, amit sohasem akarnék megharapni.

Del: A Freddie Mercury Emlékkoncert király volt. Milyen volt együtt játszani olyan legendákkal, mint a Queen vagy Elton John?

Axl: Nagyon intenzív volt. Amikor előző nyáron először találkoztunk Brian May-el, az nagyon durva volt. Egyikőnk sem akarta kiengedni a szobából. Ő az egyik legjobb ember, akivel valaha is találkoztam. Amikor a ’Bohemian Rhapsody’-t játszottuk, azt próbák nélkül csináltuk. Brian megkért, hogy próbáljuk el aznap, akkor jól ment. Beszéltem Elton-nal a koncert előtt, de nem volt túl könnyű rávenni, hogy találkozzon velem – állítólag én utálom a melegeket a legjobban a világon. Amikor beszéltünk én eléggé izgatott voltam, de komolyan beszéltem és elmondtam neki, hogy a zenéje milyen sokat is jelent nekem. A színpadon próbáltam annyira tisztelettudó lenni vele, amennyire csak tudtam. Ha közelebbről megnézitek, láthatjátok, hogy mennyire szeretem és tisztelem Elton-t. Volt néhány erős szemkontaktus lefelé. Csodálatos volt. Az MTV riprotere, John Norris folyamatosan azt mondogatta: ’Ez az utolsó alkalom, hogy valaha is együtt láthatjátok színpadon Axl Rose-t és Elton John-t’. Ha rajtam múlik, ez nem igaz.

Del: Amikor a Queen-ről beszélünk, beszélnünk kell az AIDS-ről is. Hogyan hatott rád ez a betegség?

Axl: Minél többet meg akarok tudni róla és segíteni az embereken. Freddie Mercury halála egy jelzés az életemben, ami azt mondja, nincs visszaút és meg akarok tenni minden tőlem telhetőt, hogy közöljek bizonyos dolgokat az emberekkel. Nem ülhetünk lustán arra várva, hogy valaki majd tesz valamit és majd minden jóra fordul. Vannak alternatív gyógyszerek, amelyek jelentős sikereket értek el az AIDS-es betegek gyógyításában. Olyanok, mint az oxigén-ózon terápia, homeopatikus gyógykezelések, kínai gyógyszerek és különböző vitaminok. A kormány tiltja ezek nyilvánosságra hozását. Ez azért van, mert a kormány és a gyógyszergyárak milliárdokat keresnek, miközben az emberek meghalnak. Az utóbbi 50 évben különböző betegségekre különböző gyógyszereket fedeztek fel, melyek aztán titokban maradtak. Freddie Mercury halála döbbentett rá arra, hogy harcoljak az emberek azon jogáért, hogy tudjanak az alternatív gyógymódokról. Mindenkinek Istentől kapott joga az egészsége és ezt hataloméhes, mohó emberek elveszik tőlük.

Del: Úgy látom nem vagy különösebben elégedett azzal, ahogy a dolgok mostanság mennek.

Axl: A kormányunk szabadságról és függetlenségről beszél, miközben harcolnak mindazokért az eszközökért, amellyel hatalmat gyakorolhatnak az emberek felett. A kezdetektől azt tanítják nekünk, hogy támogassuk a bennünket kizsákmányolókat és szerintem itt az ideje változtatni a dolgokon.

Del: Jól mondod.

Axl: Milyen az interjú eddig?

Del: Nagyon jó.

Axl: Néhány évvel ezelőtt több hetet vett volna igénybe, hogy mindezt egy interjúba rakhasd.

Del: Igen, de néhány évvel ezelőtt jóval gyakorlatlanabbak voltunk ebben.

Axl: És kábszeren is voltunk. Az ilyen problémák nagy részében a Guns n’ Roses egyetért velem, noha nem feltétlenül beszélek az összes tag nevében. A magam nevében beszélek és arról, ahogy én látom.

("forrás:www.gunsnroses.hu")